A Roxfortos diákok nem szerették a reggelit. Nem mintha az étellel lett volna bajuk. A házimanók igazán kitettek magukért minden étkezéskor, hogy se a diákoknak, se a tanároknak ne legyen panaszuk semmire. A diákok azért nem szerették a reggelit, mert tudták, pár perc múlva már kezdődnek az óráik.

A legtöbb tanuló morcosan vajazta a pirítósát, mások ásítozva kevergették a kávéjukat. Akik nem voltak lent a reggelinél, vagy nem tudtak időben felkelni, vagy még a klubhelységben próbáltak kétségbeesetten összekaparni egy házi feladatot. Hermione Granger sosem maradt el házi feladatokkal, az utóbbi időben mégis kerülte a nagytermet. Minden délelőtt, mikor korgó gyomorral ült az órákon, megfogadta, hogy legközelebb lemegy reggelizni, akármennyire kínos is. Ám minden reggel, mikor felébredt, és maga elé képzelte, hogy Pitonnal szemben fogyasztja a reggeliét, esetleg összefut a nagyterem ajtajában a professzorral, inába száll a bátorságba.

Ezen a reggelen is bevackolta magát egy puha fotelba, legújabb könyvével a kezében, amit nemrég rendelt az Abszol útról. Annyira belemerült az olvasásba, hogy szinte nem is hallotta, ahogyan két barátja, Ron és Harry két oldalról győzködik, hogy menjek velük reggelizni. Hermione fel sem fogta, mit kér tőle a két fiú, lassan felemelkedett és a könyvet le sem téve elindult velük. Mire felocsúdott, hogy hol is van, már a Griffendél asztalánál ült. Felpillant a könyve mögül és gyomra egy rándulással jelezte, hogy az, akitől félt, hogy összefut vele, pont vele szemben ül.

A tanári asztal sem volt üdítő látvány. McGalagony professzor mindent elkövetett, hogy ne látszódjék rajta, hogy egész éjszaka dolgozatokat javított, de a karikákat nem tudta eltűntetni a szeme alól. Bimba professzor különösen rossz hangulatban volt. Sok növénye volt, amit teliholdkor kellett meglocsolni vagy épp leszüretelni a termését, így ha nem is volt fent egész éjszaka, de gyakran fel kellett kelnie. A pöttöm Binns professzornak szerencséje volt, nem látszott ki az asztal mögül, így feltűnés nélkül ásítozhatott.

Perselus Pitonról nem lehetett volna megmondani, hogy mennyit aludt éjszaka, vagy, hogy fáradt-e. A professzoron sosem látszott semmilyen érzelem vagy hangulat, csak a közöny, amit felváltott néha a tömény undor vagy a lesajnálás, ha egy- egy diákjára nézett. Pedig Piton fáradt volt. Általában mindig későn feküdt, rengeteg bájitalt kellett egy nap megfőznie, jóval vacsora után is folytatta a munkát. Most is alig aludt, egy nagyon kényes elixírt felügyelt, amiből, ha jól sikerül, a Gyengélkedőre fog felküldeni, a többit pedig megtartja az óráira bemutató főzetnek. Mikor reggel felébredt, szinte félálomban öltötte magára a fekete talárját, majd elindult a folyosón. Már a tanári asztalnál ült, és a második fekete kávéját itta, mikor egyáltalán körül nézett.

Hálát adott az égnek, hogy a tanári asztal mennyire messze van a diákok asztalától, így senkinek nem tűnt fel, hogy megvillan a szeme, mikor egy álmos, kócos griffendéles lány a nagyterembe lépett, szokásához híven könyvvel a kezében. Már átkozta magát, hogy lejött, de egyszerűen annyira fáradt volt, hogy eszébe sem jutott Miss. Mindentudó. Úgy tűnt a lány sem nagyon látja, merre jár, még mindig a könyvbe bámulva ült le reggelizni. Piton őt figyelte, mikor hirtelen a lány felnézett, és a tekintetük találkozott. Pár pillanatig tartott az egész, majd egyszerre kapták el a fejüket. Hermione érezte, hogy elvörösödik, ezért úgy döntött, visszabújik a könyvébe.

Azonban akárhogy próbálkozott, nem tudott koncentrálni. Már arra gondolt, hogy visszamegy a Griffendél toronyba, amikor egy óriási pukkanás hallatszott a tanári asztal felől, így mint minden diák, Hermione is felnézett, hogy kiderüljön mi okozta a zajt. A látvány egyszerre volt vicces és furcsa. Egy házimanó állt a tanári asztalon, Piton előtt. A tanár továbbra is igyekezett póker arcot mutatni, de látványosan elsápadt. Látszott, hogy beszél, de olyan halkan, hogy a diákok nem hallhatták.

-Ne most Hope. Menj a szobámba, és várj meg, nemsokára megyek. És soha, soha ne gyere ide a nagyterembe- sziszegte vicsorogva, miközben igyekezett semmibe venni a diákok és a tanárok kíváncsi pillantásait.

A manó lehorgasztott a fejét, és remegve mentegetőzni kezdett.

-Ne haragudjon, Perselus gazdám, nem fog többet előfordulni-cincogta ijedten, majd újabb pukkanással eltűnt.

Piton visszatért a kávéjához, és próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de ha más nem, még mindig falfehér arca árulkodott a jelenetről. A diákok napirendre tértek a dolog fölött, egyet kivéve. Hermione ugyan felfüggesztette a MAJOM-ot a háború idejére, de nem tett le róla teljesen. Nem értette ugyan, mi történik a tanári asztalnál, de biztos volt benne, ha valaki, hát Piton nem volt túl kedves a manóhoz. Elhatározta hát, hogy újra előveszi a mozgalmat, és megvédi a manókat mindenkitől, ha kell, a rettegett professzortól is. Emellett nagyon kíváncsi is volt, hogy vajon mi dolga Pitonnak egy manóval.

-Órán találkozunk- motyogta a fiúknak, majd felpattant az asztaltól és kirohant a teremből. Futva tette meg az utat a konyháig, nem akarta lekésni az óráját. Megcsikizte a körtét, majd az ajtón belépve elbizonytalanodott. Mit mondjon? Hogy keresse a manót?

-Öhm-szólította meg félénken az egyik manót. Piton professzor manóját keresem. A kezdetben vidám manó arcáról eltűnt a mosoly, és elgondolkodott egy pillanatig.

-Hope nincs itt, kisasszonyom. Általában Piton professzornál van. Nem tudok segíteni.

Mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, a manó eltűnt. Hermione nagyot sóhajtva megfordult.”Legalább a nevét tudom. Hope. Milyen furcsa név egy manónak. Ugyan miben reménykedhet egy manó?Hogy sosem kap ruhát?” Ekkora azonban egy magas hang megzavarta elmélkedésében.

-Hermione kisasszony, de jó, hogy eljött látogatóba. A lány vidáman fordult meg, hogy köszöntse Winkyt.

-Szia Winky. De örülök, hogy látlak. És annak is örülök, hogy ilyen vidám van. Sajnos nem látogatóba jöttem, nagyon sietek, órám lesz. Tulajdonképpen most Hope-ot kerestem, de már tudom, hogy nincs itt.

Hope nevére Winky is elkomorodott.

-Jaj, Hermione kisasszony - kezdte félősen. Ne keresse Hope-ot. Hope-pal senki sem beszélhet Piton professzoron kívül, megtiltotta neki. Megvette a manót, most már ő a gazdája. De Winky nagyon szereti Hermione kisasszonyt, ezért elmond egy titkot. Hope mindig vidám manó volt, olyan volt, mint Dobby. De mióta Piton professzor manója lett, mindig szomorú, és alig van itt, a Roxfortban. Enni sem akar, de hiába kérdezzük, nem mondhatja el mi bántja. Piton professzor nem jó ember, nem bánik jól Hope-pal, ezért kisasszonyom kerülje el Hope-ot is, és a professzort is.

Monológja után Winky ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy a legelső manó. Hermione tudta, egyenesen öngyilkos akcióra készül, de azt is tudta, akkor is meg fogja tenni. Piton szobájának ajtajában már nem volt ennyire bátor a lány. Nagy levegőt vett és bekopogott. Nem kellett sokat várjon, az ajtóban ott állt a tanár és kíváncsian nézett a lányra.

-Ms Granger. Minek köszönhetem a látogatását?

-Nos, professzor úr, azért jöttem, mert beszélni szeretnék Önnel Hope-ról. Piton kihúzta magát, amitől fenyegetően tornyosult a megszeppent lány felé.

-Ez bámulatos Granger kisasszony. Önnek nem elég, hogy órán sárba tiporjam, hogy feltűnően ne vegyem észre, hogy majd kiesik a padból a túlbuzgó jelentkezésével, és az sem elég, hogy a háza folyamatosan pontokat veszít. Nem, Önnek ez nem elég, idejön szünetben és olyanba üti bele az orrát, amihez az égvilágon semmi köze. Tényleg azt szeretné, hogy a Griffendél idén a tabella alján végezzen?

Hermione igyekezett bátornak mutatni magát, és bár tudta, hogy meg fogja bánni, nem hagyta magát.

-Sajnálom professzor, ha túl kíváncsinak tűnök. Ön talán nem tudja, de vezetője vagyok egy mozgalomnak, ami a manójogokért küzd, és bár nem mondhatom meg, hogy kitől, de úgy hallottam, nem bánik túl jól Hope-pal, és kötelességem…

-Spórolja meg a világmegváltó szöveget Granger. Attól hogy egy kitűzőn hirdeti az ostoba barátaival együtt, hogy majmok, az nem küzdés. Fogalma sincs a küzdésről, ahogy a házimanók történelméről sem. Úgy tesz, mintha valami fontosan tenne, holott csak próbál kitűnni, ha már a külsejével nem sikerült. Tegye ezt a pattanásos kiskamasz fiúk előtt, de ha jót akar, előttem soha többet ne próbálkozzon be ilyen szöveggel. Az, hogy Hope mit keres nálam, és hogyan bánok vele, ahhoz semmi köze. 50 pont a Griffendéltől, és ha gyorsan eltűnik innen, talán a büntetőmunkát megússza.

Hermione tudta, hogy örülnie kéne, hogy megússza büntetőmunka nélkül, de mikor meghallotta, hogy Piton csúnyának nevezi, elvesztette a józan eszét.

-Miért csókolt meg egy feltűnési viszketegségben szenvedő ronda griffendéles lányt, professzor úr?-kérdezte annyi gúnnyal a hangjában, hogy miután a mondat elhagyta a száját, egy pillanatig komolyan azt gondolta, ezért ki fogja rúgatni a professzor.

Piton olyan arcot vágott, mint aki pofon vágtak. Nem kiabált, de olyan fenyegető és rideg volt a hangja, hogy Hermione összerezzent.

-Nagyon figyeljen ide Granger kisasszony. Nem érdekel, hogy legyőzték Voldemortot, nem érdekel, milyen kis hősnőnek van beállítva. Soha ne merészeljen ilyen hangot megütni velem szemben még egyszer. Én nem csókoltam meg magát, és ha még egyszer kiejti a száján ezt a dolgot, elintézem, hogy a RAVASZ vizsgáit már ne ebben az iskolában tegye le. Ha azt gondolja, mindent megtehet a két kis barátjával, nagyon téved. És most ajánlok valamit. Menjen a többi tanárhoz, és ott adja elő ezt a mártír jelenetet, mert engem nem hat meg az idegesítő tudálékoskodásával. Hagyja békén Hope-ot, és engem is. Takarodjon innen, látni sem akarom. További 50 pont a Griffendéltől, és büntető munka. Most pedig… TŰNÉS!

Az utolsó szavakat Piton már üvöltötte, Hermione pedig elrohant a folyosók irányába. Az első lánymosdóba beszaladt, majd magára csapta az ajtót. Könnyen folytak végig az arcán. Tudta, hogy nem lesz vele kedves a professzor, de erre nem számított. Megalázottnak érezte magát, és rettentően dühösnek, amiért Piton mindig el tudja érni nála, hogy egy senkinek érezze magát. Letagadta a csókot..hát persze, mit is gondolt a kis buta fejével? Hogy majd ő sakkban tarthatja a nagy Piton professzort?Hogy majd választ kap a kérdéseire? Hermione csendesen zokogott, miközben megfogadta, soha többet nem megy le a közös étkezésekre, bájitaltanon pedig leghátulra fog ülni, és soha többet nem próbál meg jól szerepelni az órán. Hiába próbálta abbahagyni a sírást, nem sikerült. Miközben érezte, hogy feltámadt benne a lángoló gyűlölet, nem értette, és átkozta magát, amiért tudta, az fáj neki a legjobban, hogy Perselus Piton csúnyának tartja.

Tibbie volt a kórház legjobb dolgozója, ennek ellenére senki sem tudta pontosan hány éves, sőt még a teljes nevét sem. Tibbie varázsló volt, de már 30 éve egy mugli kórházban volt gyerekorvos. Elvégezte a mugli egyetemet, így nem esett nehezére jól teljesíteni.

De Tibbie nem ezért volt itt. Az ő dolga volt mugli szülők varázsló illetve boszorkány gyerekeit gyógyítani anélkül, hogy a varázstalan emberek ezt észrevették volna. Ő rögtön észrevette, ha egy betegség mágikus eredetű. Azon az estén csendes volt a kórház. Mivel ügyeletes volt, álmosan lapozgatta a Reggeli prófétát. Nyugodtan megtehette, az osztályán ugyanis ő volt az egyetlen, aki bennt volt az éjszaka. Leszámítva a segítő nővérkét, akiről viszont tudta, hogy a nővérszobában alszik.

Épp bele kezdett egy érdekes cikkbe a leprikón aranyról, amikor éles hang verte fel az éjszaka csendjét. Tibbie felugrott, mert azonnal felismerte a hangot. Egy aggódó anyáé, aki segítségért kiáltozik. Pár pillanat múlva már fel is tűnt egy kétségbeesett nő arca, kezében egy síró csecsemővel. Tibbie csak egy pillantást vetett rá, és már tudta, egy kis boszorkány életét kell ma este megmentenie. Nem hiába volt már 30 éve a szakmában, rögtön látta, az anyja mugli, és nem tudja, hogy lánya boszorkány. Az anyuka gyorsan elhadarta, hogy a kislány nagyon furán viselkedik, sípoló hangot ad ki, alig kap levegőt, furán hadonászik a kezeivel és folyamatosan gagyog, de nem a megszokott módon,hanem mintha valami idegen nyelven beszélne, ami lévén 1 éves, nem lehetséges.Mellette magas láza van, amit semmivel sem tud levinni.

Tibbie ekkor megijedt. Rögtön tudta mi baja a kislánynak, de azt nem tudta, hogyan fogja meggyógyítani. Ritka dolog, de néha a varázserő hamar kiütközik egy boszorkányon. Megpróbál kitörni belőle, egy csecsemő azonban ezzel még nem tud mit kezdeni. Ez okozza a bonyodalmat odabent. Tibbie tudta mi az ellenszer, és azt is, honnan tudja beszerezni. De azt még továbbra sem tudta, hogyan fogja ezt anyuka tudta nélkül megtenni, és hogy lesz-e rá elég ideje.

-Ne aggódjon kedves anyuka-kezdte mély, zengő hangon. A kislány meg fog gyógyulni. Tüdőgyulladása van, és bár fura ez egy 1 évesnél, de a láztól mond fura dolgokat. Beviszem a vizsgálóba, de mivel steril környezetre van szüksége, sajnos Ön nem jöhet be velünk. Azonnal tájékoztatom, ha van valami fejlemény.

Az anyuka nehezen ugyan, de odaadta babáját az orvosnak. Amit Tibbie mondott, az persze nem volt igaz, de valahogy meg kellett nyugtatnia, és szüksége volt pár percre kettesben a kislánnyal. Mikor beértek a vizsgálóba, bezárta az ajtót, majd kivette zsebéből a pálcáját. Elmondott egy varázsigét, amitől egy ezüstös halacska röppent ki a pálcából, majd miután Tibbie elmondta az üzenetet kiszállt az ablakon és eltűnt az éjszakában. Tibbie türelmetlenül járkált fel alá, felkészülve, hogy nemsokára megjelenik akire vár. Igaza lett, nemsokára feltűnt egy magas, fekete hajú férfi.

-Hívattál- morogta bosszúsan.

-Vészhelyzet van Perselus. Ennek a kislányak hamarabb kiütközött a varázsereje, mint ahogy szokott. Ezzel azonban nem tud mit kezdeni, és szó szerint megbetegíti. Ide kevés lesz a mugli gyógyszer, neked kell segítened.

Piton csak bólintott, majd hoppanált. Fonó sori lakásába érkezett. Egy gyors bűbájjal megnézte, egyedül van-e házban. Mikor meggyőződött róla, lerohant a laborjába. Még csak pár hónapja dolgozott a kórháznak, miután amnesztiát kért Dumbledore-tól. Dumbledore megadta neki, de azon kívül,hogy Voldemortról kellett információkat szállítania, cserébe be kellett segíteni a kórházaknak is. Otthon főzte meg a gyógyító bájitalokat,amiket aztán bagolypostán küldött el. Veszélyes lett volna, ha ő maga viszi el, de ma este vészhelyzet volt. Sárkányvérre lett volna szüksége, sokra. Neki azonban csak egy fél üveggel volt. A sárkányvér gyógyító erejű volt, bizonyos hozzávalókkal keverve. A kész keverék azonban csak fél üveg volt, a többi még állt az üstben a többi hozzávalóval. A fél üveg nem fogja meggyógyítani a kislányt, talán arra elég, hogy pár órára kihúzza, de annak nem sok értelmét látta. A hígítatlan sárkányvért pedig nem adhatta oda, az nem segített volna a kislányon,csak ártott volna. De neki meg kellett mentenie. Piton ugyan nem szerette a gyerekeket, de így is túl sok ember halálát okozta. Nem hagyhatja meghalni.

Eszébe jutott valami, amit még sosem próbált ki, de talán működhet. Mivel ez volt az egyetlen esélye, nem gondolkodott tovább, cselekedett. Szűk 10 perc múlva már fiolával a kezében hoppanált a kórházba. Tibbie azt sem engedte, hogy megszólaljon, kikapta a kezéből az üvegcsét és rohant vele a kislányhoz, és gyorsan megitatta vele. A változás szinte azonnal látható volt,a kislány légzése egyenletessé vált, abbahagyta a sírást és álomba merült. Tibbie hálásan szorongatta Piton kezét, de a férfi gyorsan hátralépett. -Nem tanácsos sokáig maradnom, így is veszélyes út volt-szólt folytott hangon.

-Megértem, megértem-bólogatott Tibbie. Köszönöm a segítségedet, nélküled nem sikerült volna megmenteni az életét.

Megvárta míg Piton dehoppanál, aztán kiment az anyukához. Azt mondta, hogy antibiotikumot adott a lányának intravénásan, ami azonnal hatni kezdett. Pár napig még bennt lesz megfigyelésen, de már nincs ok az aggodalomra. Az anyuka megköszönte és besietett a kislányhoz. Tibbie hihetelenül fáradtnak érezte magát, pedig ő nem is csinált semmit. Ha Perselus nem lett volna…de szerencsére volt és segített.

Eközben a Fonó soron Piton előreszegezett pálcával állt a bejárati ajtóval szemben. Jeleztek a behatolás gátlók, ő pedig néma csöndben várta a fejleményeket. Nem kellett sokáig várnia: az ajtó kinyílt, és egy ősz, öreg varázsló lépett be. Piton leeresztette a pálcáját.

-Nocsak Dumbledore, mi szél hozta ilyen késői órákban erre?

-Hallottam a fantasztikus közbenjárásodról Perselus. Csak eljöttem megköszönni.

Piton nem lepődött meg, hogy Dumbledore már tudja, mi történt, előtte sosem voltak a titkot. Azt azonban ő is tudta, hogy nem jött volna el hozzá csak azért éjszaka a varázsló, hogy ezt megköszönje. Ezért hát várta a folytatást.

-Perselus, olvasol a gondolataimban. Tény és való, látogatásomnak más célja is van. Pár nappal ezelőtt kérted tőlem, szerezzek sárkányvért. Tudom, hogy ezt használtad ma este, hiszen én magam kísérleteztem ki a sárkányvérnek ezen felhasználási módját. Azt is tudom, egy ilyen gyógyításhoz két üveg sárkányvér kell,készen.A legutóbbi adagot azonban csak egy hete adtam, és tudom, ennek a gyógyfőzetnek több hétig állnia kell, így az is biztos, hogy nem volt készen elég bájitalod. A kislány azonban meggyógyult, saját szememmel láttam. Áruld el, hogyan csináltad?

-Nem mindegy?A lényeg, hogy a kislány él.

-Nem, nem mindegy. Perselus, ez a kislány mostantól két születésnapot ünnepelhet, neked köszönhetően. Ugyanis ha te ma este nem vagy, már nem élne. Tehát kérlek bocsásd meg nekem, hogy tudni szeretném, hogy történt ez.

Piton nem szerette volna, ha tudja, de tisztában volt vele, az igazgató nem fogja békén hagyni. Nem csodálta persze. Dumbledore professzor volt az, aki felfedezte a sárkányvér 12 felhasználási módját,amiből egyik a gyógyítás volt. Ritka eset, de van, hogy egy varázslóból vagy boszorkányból idő előtt ki akar törni a varázsereje. Kisgyermek korban ez már nem veszélyes, egy csecsemő azonban nem tud ezzel mit kezdeni és megbetegíti a testét. A sárkányvér az egyetlen olyan dolog, ami tud ezen segíteni. Csak meg kell innia a beteg babának, és perceken belül helyrejön az állapota. A sárkányvérben ugyanis varázserő-csökkentő van. Maga a vér azonban nem elég. Megfelelő módon kell megfőzni néhány hozzávalóval, és hetekig állni hagyni. Aprólékos és precíz munkát igényel, nem véletlen, hogy csak kevés, igazán hozzáértő bájitalmester tudja készíteni. Perselus Piton közéjük tartozott. Ezt Dumbledore tudta, arra azonban ötlete sem volt, mivel tudta Perselus a sárkány vért helyettesíteni. Ő nem tudott róla, hogy lenne olyan szer vagy növény, ami megfelelő lehetne helyette vagy hozzáadva. Piton tehát meg tudta érteni kíváncsiságát.

-Nem teljesen gyógyítottam meg a kislányt-kezdte Piton. Csupán időt adtam neki. Pár nap múlva elkészül a többi sárkányvéres főzet, addig még állnia kell. Akkor a kislány megkapja a következő adagot, és teljesen helyre jön. Tibbie addig bennt tartja, vagy ha nem, megkérem, hogy hívassa vissza kontrollra. Ahhoz azonban, hogy addig életben maradjon, kellett valami ami helyettesíti, persze ez is sárkányvérrel keverve. Ez a hozzátevő nincs a könyvekben,saját találmány, és nagyon remélem, hogy többet nem kell használjam. Ez a hozzátevő a vér. Csakhogy nem sárkányé.

-Hanem mié?-kérdezte Dumbledore kíváncsian.

-Az emberé-felelte Piton halkan. Dumbledore meglepődött, de nem mutatta. Csupán az egyik szemöldökét húzta kicsit feljebb.

-Kinek a vére?-kérdezte mostmár ő is suttogva. Perselus vonakodott, de tudta, muszáj megmondani az igazat. Nem tudta volna, és nem is akarta átverni az igazgatót azok után, hogy kapott tőle még egy esély.

-Az én vérem-felelte mostmár olyan halkan, hogy Dumbledore-nak közelebb kellett ülnie. A varázslóvér ugyanis tartalmaz olyan összetevőket, mint a sárkányvér. Nem annyira erős persze, és nem is segít tartósan, de átmenetileg megoldás. Magában nem is lenne elég. Fél adag sárkányvérem volt készen, fél pedig még állt az üstökben. Reménykedtem, hátha valamelyik használható állapotban van, de tévedtem, pár napig muszáj állniuk, hogy hassanak. Így a fél üveg kész sárkányvérhez varázslóvért kevertem, a sajátomat.

-Perselus…nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok. És mennyire hálás lesz a kislány, akit sikerült…

-Nem-vágott a szavába Piton. Nem lesz hálás, ugyanis nem fogja tudni. Ahogy Tibbie sem fogja tudni, sőt senki más sem. Tudom, hogy sokkal tartozom Önnek, és nem lenne jogom bármit is kérni. Most mégis ezt teszem. Kérem, hogy soha, senkinek ne mondja el ezt. Nekem nem kell hálálkodni, köszönőlevelet írni, semmit nem kérek. Azért segítettem, mert rengeteg embert láttam és hagytam meghalni. Akik nem érdemelték meg, nem szolgáltak rá, csak rosszkor voltak rossz helyen. Én nem csak Lilyért törlesztek Dumbledore. Törlesztek mindazokért, akiknek annyi volt a bűnük, mint Lilynek. Hogy nem teljesen tiszta a vérük, hogy fizettek azért, amiről nem tehetnek. Minden egyes élet, amit sikerül megmentenem, nekem jó, hogy megkönnyebbüljek, hogy ne szorítsa annyira a lelkem a bűntettek súlya, hogy Lily tudja, hogy Lily lássa odafönntről, nem vagyok..nem vagyok annyira rossz…

Piton nem tudta folytatni, szinte már zihált az erőlködéstől, hogy ne sírja el magát, hogy ne legyen gyenge. Dumbledore megértette, és bár sajnálta a férfit és segíteni szeretett volna, csak megveregett a vállát, mert tudta, ennél többet most nem tehet. Ahogy elhagyta Perselus házát, letörölt egy könnycseppet az arcáról. Már tudta, biztosan tudta, hogy nem hibázott, mikor bizalmat szavazott a férfinak. Nem akarta már büntetni, nem volt rá szükség, ennél jobban nem szenvedhetett volna. Pár nappal később az idős professzor meglátogatta régi barátját Tibbie-t. Tibbie jókedvű volt, vidáman mesélte, hogy a kis boszorkányt már hazaengedte, miután Perselus bement hozzá, és adott még egy fiolányi főzetet. A hírnek Dumbledore is nagyon örült, és azon merengett, vajon megtudja-e valaha a kis boszorkány, ki mentette meg őt és hogyan. Nem, nem tudta meg. Ahogy Perselus Piton sem tudta meg soha, hogy az idegesítő stréber kis griffendéles csak azért ülhet az óráin és kergetheti az őrületbe, mert ő annak idején vérét adta érte.

A roxforti diákok többsége arra a kérdésre, hogy a hideget vagy a meleget választja-e inkább, azt válaszolná, hogy a meleget. Tavasszal, mikor megjelennek az első melegítő napsugarak, a kastély melletti tó környéke megtelik lelkes, zsibongó diákokkal, akik tankönyvekkel megpakolva keresnek helyet maguknak a szabadban tanuláshoz. Az iskola megannyi mágikus tulajdonsága mindig is elnyerte a diákok tetszését. Szinte mindenki nevetett az ál-ajtókon, amelyek közül némelyik még rá is szólt a betolakodókra,vagy vidáman kapaszkodtak egymásba a mozgó lépcsőkön. Mégis, a Roxfort sötét , szűk folyosói és a hideg pincehelyiségek után üdítő változás volt kint lenni a kastély parkjában.

A melegről valakinek azonban nem a szabadban tanulás jutott az eszébe és nem is a napsugarak, hanem egy szempár. Az volt a különös benne, hogy nemcsak a meleg jutott eszébe róla, hanem rengeteg más. Vágyak, kíváncsiság, ártatlanság, emlékek. Mégis, bármennyire is tetszett ez neki, óvakodott belenézni. Akárhányszor csak tudta, gazdája a közelben van, leszegett fejjel közlekedett és dolgozott. Azt hitte, ez segíteni fog, de amint közelében érezte ezt a meleg, barna szempárt, zavarba jött és nehezen tudott koncentrálni. Pedig Perselus Pitont nem volt könnyű zavarba hozni.

Volt valaki, aki nem a melegre szavazott volna, bár ezt sosem árulta volna el senkinek. Az volt a különös benne, hogy régen szeretett a szabadban üldögélni a többiekkel, és nagyon szerette nézni, ahogy macskája, Csámpás alszik a párkányon a napfényben. Most azonban kínzó vágyat érzett a pincehelységek hűvös levegője iránt, és vágyva gondolt egy hideg, fekete, kifejezéstelen szempárra. Megremegett tőle és különös, ismeretlen érzések rohanták meg. Egyszerre félt és tetszett neki az érzés, mégis egyre kevesebb alkalma volt erre, kerülte ugyanis ennek a szempárnak a gazdáját. Még azon is elgondolkodott, hogy nem megye be többet az órájára. Pedig Hermione Granger még sosem hiányzott tanóráról.

A bájitaltan a szokásos ütemben zajlott. Legalább húsz pont mínuszban volt a griffendél Piton professzornak köszönhetően. Neville remegve és arcát törölgetve görnyedt az üstje fölé, aminek tartalma meg sem közelítette a tankönyvben leírtakat. A bájitalnak váltogatnia kellene a színét, az övé azonban folyamatosan szürke volt. Tudta mire számíthat, ha Piton meglátja. Reménykedve pislogott Hermione felé, a lány ugyanis mindig igyekezett segíteni neki. Hermione azonban nagyon el volt merülve a munkájában, szinte ki sem látszott arca az üst mögül. Neville ezen elcsodálkozott, hiszen látta Hermione üstjéből a villogó színeket, tudta a lány már készen van. Ilyenkor az volt a szokása, hogy palackba töltötte bájitalát, majd kihúzva magát ült a széken, hogy mindenki láthassa, elkészült. Most azonban nem így tett, sőt Neville-nek az volt a benyomása, a lány mindent elkövet, hogy észrevehetetlen legyen. A fiú ekkor ráeszmélt, órán sem jelentkezett Hermione, pedig biztos volt benne, hogy minden kérdésre tudja a választ. Sőt, az utóbbi időben minden bájitaltanon így viselkedett. Nem tudott azonban tovább foglalkozni ezzel, mert Piton felállt az asztalától és el kezdett körbe sétálni. Ron bájitalát undorodva kavargatta.

-Nos Weasley, hoztad a szokásos szintedet. Ez megint semmire sem jó. Ha úgy nem tudod megfőzni a bájitalt, hogy le van írva mi kell hozzá és milyen sorrendben kell belekeverni, akkor hogyan tudnád?

Gúnyos szavai után felhangzott a teremben a mardekárosok nevetése. Ron arca már majdnem olyan színű volt a haja. Ekkor Piton Harryhez fordult.

-Lám-lám Potter. Minden nap attól félek, hogy egyszer sikerül megcsinálni a főzetedet és nem tudok rá rosszat mondani. Ma is megmenekültem ettől.

Harry dacosan nézett a tanárra és összeszorította a száját. Miután Dumbledore merengőjében megtudta az igazságot, már nem utálta Pitont, de ettől még nehezen tűrte a szidalmait. Mégis eltökélte, nem szól vissza. Nem akarta, hogy a griffendélesektől levont pontok tovább nőjenek miatta. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Piton tőle is elfordult, elfelejtve, hogy ki is ül Harry mellett. Már nem tudta visszacsinálni. A barna, meleg szempár találkozott egy hideg, fekete szempárral.

A többi diák csak egy tanárt és egy diákot láttak, akik egymást nézik. Ők ketten azonban két hónapot repültek vissza az időben azalatt a pár pillanat alatt. December 24. Egy feldíszített tanári szobában éppen a tetőfokára hágott a hangulat. Diákok és tanárok ropták a táncparketten, mások a terem szélén lévő asztaloknál ültek. A mennyezeten miniatűr angyalok repkedtek, hópelyheket szórva a partin lévő emberek fejére. Az egyik asztalnál palackok sorakoztak, de már csak néhány üveg alján lötyögött valami. Zene, nevetés és ujjongás zajai keveredtek. A sűrű hóeséstől néha egymást sem látták a jelenlévők, a mézbor és vajsör is megtette már hatását. A kastélyban mindenki itt szórakozott karácsony este , két ember kivételével. Az egyik már unta a bulizást, egyébként is csak Dumbledore kérésére jött le.

Próbálta átverekedni magát a táncoló tömegen és figyelmen kívül hagyni a széken ülő vagy függöny mögött elbújó párocskákat. Megkönnyebbülve lépett ki az teremből és gyorsan eltűnt egy rejtekajtó mögött, remélve senki nem vette észre távozását. Meglepetésére azonban már ült ott valaki. Piton megtorpant. Nem volt kedve beszélgetni, ám az ott ülő ismeretlen nem mozdult, és barna hajzuhatagától nem látta az arcát sem. Arra gondolt, talán elájult és segítséget kellene nyújtania, ám ekkor meg is mozdult az ismeretlen, Piton pedig megláthatta azt az embert, akit a legkevésbé akart látni: egy idegesítő, fontoskodó griffendélest. Hermione Grangert. A lány felnézett rá, vagy legalábbis próbált,de ahogy elfordította a fejét már el is dőlt oldalra. Piton halkan szitkozódott. Ez a lány nem beteg, hanem ittas! Bár szíve szerint Piton otthagyta volna, tudta, nem teheti ezt meg. Ő egy professzor, Hermione pedig egy bajbajutott diák. Nem túl finoman megragadta a lány karját és talpra rántotta. A lány homályosan nézett rá, Piton pedig várta hogy megcsapja az alkohol szag. Ám nem így történt. Amit érzett, nem alkohol volt, hanem valami édes, de nem kevésbé bódító ,mint az alkohol.

-Eltalált egy bűbáj-suttogta halkan Hermione.

Ekkor Piton mindent megértett. A lány nem részeg volt, hanem a hatalmas tömegben valamelyik féleszű használta a varázspálcáját és eltalálta a lányt. Bár nem volt ínyére a dolog, de karba vette a lányt, és elindult vele a folyosón, miközben imádkozott, csak most ne lássa meg senki. Szerencséje volt, senkivel sem futott össze a gyengélkedőig. Ott aztán lerakta a lányt egy ágyba és elindult szólni Madam Pomfreynek. Őt azonban nem találta sehol. Gyanította, hogy ő is a karácsonyi partin van.

Mivel oda nem fűlött a foga visszamenni, úgy döntött megpróbálja meggyógyítani a lányt. Bár ez nem az ő szakterülete volt, már csinálta ezt párszor, és ha teljesen nem is tudja helyrehozni, abban tudott segíteni, hogy jobban legyen és aludjon reggelig, amikor is átveszi őt a javasasszony.

Óvatosan felültette Hermionét, és miközben ujjával egy láthatatlan csíkot húzott a lány mellkasa felett, varázsigéket mormogott. Észrevette, hogy remeg a keze. Próbálta bemagyarázni magának, hogy attól a két pohár mézbortól van, de tudta, hatással van rá Hermione pihegése, a fehér nyak, és az a bódító illat, ami kis betegéből áradt. Mikor a derekához ért, és két kezével megfogta, Hermione kinyitotta a szemét. Érezte derekán a hűvös ujjak érintését, látta azt a szempárt, ami most vágyón nézett az övébe, és nem volt több kérdés, nem volt megállj, mire mindketten feleszméltek, már egymásnak tapadva csókolóztak.

Nem tartott sokáig, de sokáig fognak még rá emlékezni, ezt már akkor tudták. Ajkaik tökéletes összhangban voltak, a két nyelv azonnal egymásra talált, mintha csak erre a pillanatra vártak volna. Mikor egy hideg, vékony, érzéki száj érintkezett egy meleg, puha szájjal, a hatás nem maradt el, mindkettőjükben lángra gyúlt valami, valami, amit sosem éreztek, és amiből többet akartak. De a pillanat hamar elmúlt. Mire Hermione kinyitotta a szemét, már csak a becsapódó ajtót láthatta. Feje még kótyagos volt, teste elnehezedett, és mikor letette a fejét a párnára, szinte azonnal álomba merült. Másnap azt mondta barátainak, nem emlékszik, ki hozta fel. Soha nem beszélt róla senkinek.Egy hónap telt el azóta, de kerülte a közös étkezéseket, bájitaltanon pedig leszegett fejjel dolgozott, miközben érezte, kalapál a szíve.

Perselus Piton még sosem ért le ilyen gyorsan az alaksorban lévő szobájába. Még mindig remegett a keze, de már átkozta magát önnön butasága miatt. Nem akart a varázslatos csókra gondolni, amit a kis griffendélestől lopott. Még magának sem merte bevallani, mennyire jól esett. Azonnal ágyba feküdt, miközben arra gondolt, holnapra már mindenki tudni fogja,mi történt, Granger két ütődött barátja biztosan.

Ám meglepetésére nem látott Potteren és Weasleyn semmit, és magában megköszönte a lánynak, hogy megőrizte a titkukat. Nem tudta, hogy Hermione kihagyja a közös étkezéseket, mert ő is kerülte a nagytermet, ahogy a lány pillantását is. Nem nézett rá, nem szólt hozzá, kerülte. Mégis, mikor belépett a terembe, a barna hajzuhatagot kereste elsőként, nagyon szippantott a levegőben mikor elsétált mellette. Szemével kerülhette, érzékei azonban nem tudtak ellenállni. Igen, az osztály egy tanárt és egy diákot látott, akik egymást nézik. Pedig többek voltak ennél. Férfi és nő, akik közös titkot rejtegettek. És még ők maguk sem tudták, hogy közös titkuk jóval nagyobb, mint amiről ők tudnak, hogy van valahol egy előre megírt élet, aminek fontos szereplői, hogy utazói mindketten egy nagy kalandnak, amiben számtalanszor keresztezik egymást útját, sőt életük folyamán többször keresztezték már. Erre azonban nem emlékeznek, nem tudják, nem sejtik, hogy nem a Roxfortban találkoztak először, nem is ott találkoznak utoljára. Hogy valami náluk nagyobb erő munkálkodott és munkálkodik egy sorson, amit ők fognak beteljesíteni. És ami már réges-régen elkezdődött. Pontosan tizennyolc évvel ezelőtt.