A Roxfortos diákok nem szerették a reggelit. Nem mintha az étellel lett volna bajuk. A házimanók igazán kitettek magukért minden étkezéskor, hogy se a diákoknak, se a tanároknak ne legyen panaszuk semmire. A diákok azért nem szerették a reggelit, mert tudták, pár perc múlva már kezdődnek az óráik.
A legtöbb tanuló morcosan vajazta a pirítósát, mások ásítozva kevergették a kávéjukat. Akik nem voltak lent a reggelinél, vagy nem tudtak időben felkelni, vagy még a klubhelységben próbáltak kétségbeesetten összekaparni egy házi feladatot. Hermione Granger sosem maradt el házi feladatokkal, az utóbbi időben mégis kerülte a nagytermet. Minden délelőtt, mikor korgó gyomorral ült az órákon, megfogadta, hogy legközelebb lemegy reggelizni, akármennyire kínos is. Ám minden reggel, mikor felébredt, és maga elé képzelte, hogy Pitonnal szemben fogyasztja a reggeliét, esetleg összefut a nagyterem ajtajában a professzorral, inába száll a bátorságba.
Ezen a reggelen is bevackolta magát egy puha fotelba, legújabb könyvével a kezében, amit nemrég rendelt az Abszol útról. Annyira belemerült az olvasásba, hogy szinte nem is hallotta, ahogyan két barátja, Ron és Harry két oldalról győzködik, hogy menjek velük reggelizni. Hermione fel sem fogta, mit kér tőle a két fiú, lassan felemelkedett és a könyvet le sem téve elindult velük. Mire felocsúdott, hogy hol is van, már a Griffendél asztalánál ült. Felpillant a könyve mögül és gyomra egy rándulással jelezte, hogy az, akitől félt, hogy összefut vele, pont vele szemben ül.
A tanári asztal sem volt üdítő látvány. McGalagony professzor mindent elkövetett, hogy ne látszódjék rajta, hogy egész éjszaka dolgozatokat javított, de a karikákat nem tudta eltűntetni a szeme alól. Bimba professzor különösen rossz hangulatban volt. Sok növénye volt, amit teliholdkor kellett meglocsolni vagy épp leszüretelni a termését, így ha nem is volt fent egész éjszaka, de gyakran fel kellett kelnie. A pöttöm Binns professzornak szerencséje volt, nem látszott ki az asztal mögül, így feltűnés nélkül ásítozhatott.
Perselus Pitonról nem lehetett volna megmondani, hogy mennyit aludt éjszaka, vagy, hogy fáradt-e. A professzoron sosem látszott semmilyen érzelem vagy hangulat, csak a közöny, amit felváltott néha a tömény undor vagy a lesajnálás, ha egy- egy diákjára nézett. Pedig Piton fáradt volt. Általában mindig későn feküdt, rengeteg bájitalt kellett egy nap megfőznie, jóval vacsora után is folytatta a munkát. Most is alig aludt, egy nagyon kényes elixírt felügyelt, amiből, ha jól sikerül, a Gyengélkedőre fog felküldeni, a többit pedig megtartja az óráira bemutató főzetnek. Mikor reggel felébredt, szinte félálomban öltötte magára a fekete talárját, majd elindult a folyosón. Már a tanári asztalnál ült, és a második fekete kávéját itta, mikor egyáltalán körül nézett.
Hálát adott az égnek, hogy a tanári asztal mennyire messze van a diákok asztalától, így senkinek nem tűnt fel, hogy megvillan a szeme, mikor egy álmos, kócos griffendéles lány a nagyterembe lépett, szokásához híven könyvvel a kezében. Már átkozta magát, hogy lejött, de egyszerűen annyira fáradt volt, hogy eszébe sem jutott Miss. Mindentudó. Úgy tűnt a lány sem nagyon látja, merre jár, még mindig a könyvbe bámulva ült le reggelizni. Piton őt figyelte, mikor hirtelen a lány felnézett, és a tekintetük találkozott. Pár pillanatig tartott az egész, majd egyszerre kapták el a fejüket. Hermione érezte, hogy elvörösödik, ezért úgy döntött, visszabújik a könyvébe.
Azonban akárhogy próbálkozott, nem tudott koncentrálni. Már arra gondolt, hogy visszamegy a Griffendél toronyba, amikor egy óriási pukkanás hallatszott a tanári asztal felől, így mint minden diák, Hermione is felnézett, hogy kiderüljön mi okozta a zajt. A látvány egyszerre volt vicces és furcsa. Egy házimanó állt a tanári asztalon, Piton előtt. A tanár továbbra is igyekezett póker arcot mutatni, de látványosan elsápadt. Látszott, hogy beszél, de olyan halkan, hogy a diákok nem hallhatták.
-Ne most Hope. Menj a szobámba, és várj meg, nemsokára megyek. És soha, soha ne gyere ide a nagyterembe- sziszegte vicsorogva, miközben igyekezett semmibe venni a diákok és a tanárok kíváncsi pillantásait.
A manó lehorgasztott a fejét, és remegve mentegetőzni kezdett.
-Ne haragudjon, Perselus gazdám, nem fog többet előfordulni-cincogta ijedten, majd újabb pukkanással eltűnt.
Piton visszatért a kávéjához, és próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de ha más nem, még mindig falfehér arca árulkodott a jelenetről. A diákok napirendre tértek a dolog fölött, egyet kivéve. Hermione ugyan felfüggesztette a MAJOM-ot a háború idejére, de nem tett le róla teljesen. Nem értette ugyan, mi történik a tanári asztalnál, de biztos volt benne, ha valaki, hát Piton nem volt túl kedves a manóhoz. Elhatározta hát, hogy újra előveszi a mozgalmat, és megvédi a manókat mindenkitől, ha kell, a rettegett professzortól is. Emellett nagyon kíváncsi is volt, hogy vajon mi dolga Pitonnak egy manóval.
-Órán találkozunk- motyogta a fiúknak, majd felpattant az asztaltól és kirohant a teremből. Futva tette meg az utat a konyháig, nem akarta lekésni az óráját. Megcsikizte a körtét, majd az ajtón belépve elbizonytalanodott. Mit mondjon? Hogy keresse a manót?
-Öhm-szólította meg félénken az egyik manót. Piton professzor manóját keresem. A kezdetben vidám manó arcáról eltűnt a mosoly, és elgondolkodott egy pillanatig.
-Hope nincs itt, kisasszonyom. Általában Piton professzornál van. Nem tudok segíteni.
Mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, a manó eltűnt. Hermione nagyot sóhajtva megfordult.”Legalább a nevét tudom. Hope. Milyen furcsa név egy manónak. Ugyan miben reménykedhet egy manó?Hogy sosem kap ruhát?” Ekkora azonban egy magas hang megzavarta elmélkedésében.
-Hermione kisasszony, de jó, hogy eljött látogatóba. A lány vidáman fordult meg, hogy köszöntse Winkyt.
-Szia Winky. De örülök, hogy látlak. És annak is örülök, hogy ilyen vidám van. Sajnos nem látogatóba jöttem, nagyon sietek, órám lesz. Tulajdonképpen most Hope-ot kerestem, de már tudom, hogy nincs itt.
Hope nevére Winky is elkomorodott.
-Jaj, Hermione kisasszony - kezdte félősen. Ne keresse Hope-ot. Hope-pal senki sem beszélhet Piton professzoron kívül, megtiltotta neki. Megvette a manót, most már ő a gazdája. De Winky nagyon szereti Hermione kisasszonyt, ezért elmond egy titkot. Hope mindig vidám manó volt, olyan volt, mint Dobby. De mióta Piton professzor manója lett, mindig szomorú, és alig van itt, a Roxfortban. Enni sem akar, de hiába kérdezzük, nem mondhatja el mi bántja. Piton professzor nem jó ember, nem bánik jól Hope-pal, ezért kisasszonyom kerülje el Hope-ot is, és a professzort is.
Monológja után Winky ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy a legelső manó. Hermione tudta, egyenesen öngyilkos akcióra készül, de azt is tudta, akkor is meg fogja tenni. Piton szobájának ajtajában már nem volt ennyire bátor a lány. Nagy levegőt vett és bekopogott. Nem kellett sokat várjon, az ajtóban ott állt a tanár és kíváncsian nézett a lányra.
-Ms Granger. Minek köszönhetem a látogatását?
-Nos, professzor úr, azért jöttem, mert beszélni szeretnék Önnel Hope-ról. Piton kihúzta magát, amitől fenyegetően tornyosult a megszeppent lány felé.
-Ez bámulatos Granger kisasszony. Önnek nem elég, hogy órán sárba tiporjam, hogy feltűnően ne vegyem észre, hogy majd kiesik a padból a túlbuzgó jelentkezésével, és az sem elég, hogy a háza folyamatosan pontokat veszít. Nem, Önnek ez nem elég, idejön szünetben és olyanba üti bele az orrát, amihez az égvilágon semmi köze. Tényleg azt szeretné, hogy a Griffendél idén a tabella alján végezzen?
Hermione igyekezett bátornak mutatni magát, és bár tudta, hogy meg fogja bánni, nem hagyta magát.
-Sajnálom professzor, ha túl kíváncsinak tűnök. Ön talán nem tudja, de vezetője vagyok egy mozgalomnak, ami a manójogokért küzd, és bár nem mondhatom meg, hogy kitől, de úgy hallottam, nem bánik túl jól Hope-pal, és kötelességem…
-Spórolja meg a világmegváltó szöveget Granger. Attól hogy egy kitűzőn hirdeti az ostoba barátaival együtt, hogy majmok, az nem küzdés. Fogalma sincs a küzdésről, ahogy a házimanók történelméről sem. Úgy tesz, mintha valami fontosan tenne, holott csak próbál kitűnni, ha már a külsejével nem sikerült. Tegye ezt a pattanásos kiskamasz fiúk előtt, de ha jót akar, előttem soha többet ne próbálkozzon be ilyen szöveggel. Az, hogy Hope mit keres nálam, és hogyan bánok vele, ahhoz semmi köze. 50 pont a Griffendéltől, és ha gyorsan eltűnik innen, talán a büntetőmunkát megússza.
Hermione tudta, hogy örülnie kéne, hogy megússza büntetőmunka nélkül, de mikor meghallotta, hogy Piton csúnyának nevezi, elvesztette a józan eszét.
-Miért csókolt meg egy feltűnési viszketegségben szenvedő ronda griffendéles lányt, professzor úr?-kérdezte annyi gúnnyal a hangjában, hogy miután a mondat elhagyta a száját, egy pillanatig komolyan azt gondolta, ezért ki fogja rúgatni a professzor.
Piton olyan arcot vágott, mint aki pofon vágtak. Nem kiabált, de olyan fenyegető és rideg volt a hangja, hogy Hermione összerezzent.
-Nagyon figyeljen ide Granger kisasszony. Nem érdekel, hogy legyőzték Voldemortot, nem érdekel, milyen kis hősnőnek van beállítva. Soha ne merészeljen ilyen hangot megütni velem szemben még egyszer. Én nem csókoltam meg magát, és ha még egyszer kiejti a száján ezt a dolgot, elintézem, hogy a RAVASZ vizsgáit már ne ebben az iskolában tegye le. Ha azt gondolja, mindent megtehet a két kis barátjával, nagyon téved. És most ajánlok valamit. Menjen a többi tanárhoz, és ott adja elő ezt a mártír jelenetet, mert engem nem hat meg az idegesítő tudálékoskodásával. Hagyja békén Hope-ot, és engem is. Takarodjon innen, látni sem akarom. További 50 pont a Griffendéltől, és büntető munka. Most pedig… TŰNÉS!
Az utolsó szavakat Piton már üvöltötte, Hermione pedig elrohant a folyosók irányába. Az első lánymosdóba beszaladt, majd magára csapta az ajtót. Könnyen folytak végig az arcán. Tudta, hogy nem lesz vele kedves a professzor, de erre nem számított. Megalázottnak érezte magát, és rettentően dühösnek, amiért Piton mindig el tudja érni nála, hogy egy senkinek érezze magát. Letagadta a csókot..hát persze, mit is gondolt a kis buta fejével? Hogy majd ő sakkban tarthatja a nagy Piton professzort?Hogy majd választ kap a kérdéseire? Hermione csendesen zokogott, miközben megfogadta, soha többet nem megy le a közös étkezésekre, bájitaltanon pedig leghátulra fog ülni, és soha többet nem próbál meg jól szerepelni az órán. Hiába próbálta abbahagyni a sírást, nem sikerült. Miközben érezte, hogy feltámadt benne a lángoló gyűlölet, nem értette, és átkozta magát, amiért tudta, az fáj neki a legjobban, hogy Perselus Piton csúnyának tartja.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
